A New York-i évek. "Üdvözlégy, Second Avenue"

2.
Megérkeztem a másik hivatalba - ez a Munkaügyi Hivatal volt, most már a Park Avenue déli sarkán.
A huszonhetedik emelet nagy hallja zsúfolásig emberrel - s még így is elég civilizált, fõleg ahhoz képest, hogy munkaügy - de valahogy nem sok hazámfiát vélek látni. Üldögélek. Nyílik az ajtó, kilép egy jólöltözött amerikai úr és megszólal: "Rodriguez!" A várakozók legtöbbje - úgy huszonöt ember - illedelmesen feláll. A jenki az ajtóban somolyog. Helyesbít: "JUAN Rodriguez!" Tizen leülnek. A jenki erõsen nézi a papírlapját. "Juan-Felipe-Arosso Rodriguez el Modesto!". S az IGAZI Rodriguez, kalapját jámboran kezében tartva, boldogan vigyorogva belép a mennyország kapuján. Egy kis idõvel késõbb - de lehet, hogy ennél több volt valamivel - sokadik kilépésekor, a jenki erõsen koncentrálva böngészi a papírt. Hõsies kísérletet tesz és körülbelül ezt mondja: "vgrvriaiae" - „Egészségedre” - gondolom. Gesundheit. Koncentrálás, új kísérlet: "Gabor Vegvari"... No, valahogy mégis sikerült, azért van ám Gábor Zsazsa is a világon! (Ekkor merült fel bennem elõször esetleges jövõbeni névváltoztatásom gondolata. Mondjuk...Joe Smith?).
Bent udvariasan leültetnek, fiatal hölgy az ügyintézõm, szolid, barna ruhát visel, fehér blúzzal. Bemutatkozik és megkérdi, szükségem van-e tolmácsra.
„Hát arra nem, viszont szívesen felajánlom a segítségemet”. Ettõl kiakad. De rögtön szavamon is fognak; egy asztallal odébb egy földimmel küszködik valaki - lengyelül. Kisegítek, majd vissza az én asztalomhoz.
„Nem értem” - mondja - „maga hol tanult meg így angolul? Nekem ez gyanús”.
„Kedves asszonyom, otthon. Magyarországon. A középiskolában”.
„De hát így? Ilyesmivel mi itt nem nagyon találkozunk”.
„Nagyszerû angol tanárom volt. Oxfordban tanította az angolokat…És még hozzátenném, hogy zenélek és a zenén keresztül nagyon sokat tanultam”.
„Ez nagyon érdekes. Milyen zene?”
„Beatzene. Tetszik tudni a Beatles meg ilyesmi”.
„Kár. Azzal itt nem sokra megy. Mit szeretne csinálni?”
„Például fordítani. Mondjuk itt, Önöknél. Ahogy az elõbb is...”
„Sajnálom, de ez nagyon bonyodalmas. Hozzánk ugyanis az ENSZ-tõl jelölik a tolmácsokat. Talán
magára is sor kerülne, de valószínûleg csak hosszú idõ múlva”.
„Akkor mosogatok”.
„Micsoda? Ezzel a háttérrel? Az nem magának való”.
„Én pedig mosogatni fogok. Elõször is gyakorlatom van benne, és úgy tudom, sok nagy amerikai mosogatással kezdte”.
(Kuncogás) "Ide figyeljen. Én mondok magának valamit. De bizalmasan - ez az én saját véleményem. Fiatal, intelligens, tehetséges. Legnagyobb esélye, hogy valamit elérjen, ha a következõt teszi. Lemegy Floridába, magára szed egy pár kilót, szépen kifekszik a strandon a napra. Amíg napozik, megvárja, hogy egy gazdag öreglány - vagy esetleg fiatal - magába botlik és kész! Meg van az amerikai karrierje!”
„Kisasszony, maga ugrat engem”.
„Nem, nem! Ez teljesen komoly! Az esélyei semmivel sem rosszabbak, mint ez az õrültség amit
csinálni akar, de sokkal kellemesebb”
„Köszönöm, inkább mosogatok”.
„Maga egy konok fiatalember. Ugyan becsülöm a tartását, de nem értek egyet vele. Tényleg
eltökélte?”
„El”.
„Nehéz lesz!”
„Nem baj”.
„Oké. Mikor akar kezdeni?”
„Ma délután”.
„Az már nem megy és különben is õrültség. Talán holnap reggel”.
„Rendben van”.
A hölgy rászállt a telefonra és két perc múlva átadott egy papírlapot a címmel, tudnivalókkal. - „Ez egy jó hely. A munka nem könnyû, de a tulaj rendes. És, bár nem New York City, nagyon közel van, egy elegáns kertváros. Holnap délelõtt tizenegykor várják”.
„Köszönöm”.
„Sok szerencsét. És ha nem jön össze, meg egy dobása van nálunk. Több nincs. Minden jót”.

A lift lesuhant velem a huszonhetedikrõl és én, most már szépen, lassan, pillangókkal a gyomromban kiléptem a Park Avenue és a Tizenhetes utca sarkára. Kicsit körülnéztem. Lefelé egy jellegtelen, kiégett park, felfelé a Park Avenue impozáns sugara a milliomosok palotáival és magánszállodáival;
a közepén a Park Dél és Park Észak találkozásánál a csodálatos Pan Am Building, ölében az ódon Grand Central Station - a Központi Nagy Pályaudvar.
A mellettem álló ház földszintjén valami étterem, vagy bár-szerüség, teljesen jellegtelen és sötét a délutáni verõfényben. Az ajtó felett nagy, függõleges neon betûk: Max's Kansas City. "Max,s Kansas City"! Micsoda varázsa volt ennek a névnek a hetvenes évek elején, közepén, New Yorkban és szerte a világon az underground zene világában! A patinás klubnak egyeduralma volt a zenei alvilág elitjének központjaként, itt megtaláltál mindenkit, aki éppen számított valakinek New Yorkban vagy Londonban. A Max legnotóriusabb törzsvendégei - s így a hely jellégének, stílusának meghatározói - az Andy Warhol gang volt. Maga Andy állandóan itt lebzselt, legtöbbször a Velvet Underground, Niko, Lou Reed, John Cale és a többiek társaságában, a schleppel és a sznob avant-garde aspiránsokkal. Ez az igazi fénykor, még az én idõm elõtt közvetlenül, hanyatlani kezdett a CBGB és az új irányzatok megjelenésével. Így is maradt még bõven a sötét hangulatból, még sokáig, a hetvenes éveken keresztül. Aki látni akart - vagy inkább magát láttatni - itt lógott. Bowie, Brian Eno, Iggy Pop, Blondie, New York Dolls, Sex Pistols... Yoko Ono - John nélkül. Hogy mit imádtak a helyen - különleges atmoszféráján kívül, (amihez az elõzõ estérõl a sarokban maradt hányás is hozzátartozott) - azt a mai napig sem tudom megmondani, de ezek az ízlések teljesen kiszámíthatatlanok. Lényeg az, hogy mindenki itt nyüzsgött, Andy Warhol "High Society"-jának (A" Magasra Kábultak Társadalmának") vezetésével.
A fõ-klub az elsõ emeleten volt, közepén egy nagy kerek bárral. Ez volt a világ akkori „No Wave” ("Semmilyen Hullám”) irányzatának fókuszpontja. A zene egy pár lépcsõvel lejjebb kezdõdõ kis teremben történt, talán nyolcvan-száz ülõhellyel a rozzant asztalok körül. De a zene számított itt talán a legkevésbé. Nem azt várták tõled, hogy milyen jól játszol, hanem, hogy mennyire vagy divatosan formabontó. Így hát a New York Dolls garantáltan megtöltötték a helyet és a buli jó volt: megírta a New York Times.

Amikor beleskelõdtem a Max füstüveg ablakán, még nem egészen láttam magam ott fent, hátul, a színpadon. Pedig ez történt. Ez volt a hely, ahol elõször megperzselõdtem New Yorkban, s jól esett, valahogy azt éreztem, végre ráléptem a nagy világ zenéjének enyhén rothadó színpadára. S a Max meg is maradt bázisomnak mindenféle zenei reinkarnációimmal - s ebbõl volt éppen elég - egészen bezárásáig.
Voltak itt sikerek és bukások, de egyik sem számított igazán. Mert hát az egész intézmény nem volt más, mint Andy Warhol esszenciája, egy avantgarde pop-luftballon. De azért még vissza - vissza fogunk ide látogatni; meglessük, hogyan íródott itt a világ rock zenéjének egy teljesen hanyagolható - de számomra mégis felejthetetlen - fejezete.